2018. február 22., csütörtök

Luca......



Nem tudom, hol kezdjem... Ma elbúcsúztunk egymástól. :( Fáj a szívem és potyognak a könnyeim, hiszen több, mint 13 évig velünk volt...
Sokáig szóba sem jöhetett, hogy kutyánk legyen. Aztán 2004-ben, amikor a bátyámék mentek kiskutyát választani, Zoli szíve megenyhült és azt mondta, nem bánja, jöhet... Így került hozzánk Luca. Karácsonyi ajándék lett a gyerekeknek és persze nekem.




Luca maga volt a megtestesült nyugalom, kedves, békés, barátságos, játékos kutya.  Szinte sosem ugatott a lakásban és kint is csak ritkán eresztette ki a hangját.  Soha semmi probléma nem volt vele utazásaink során, pedig évente többször végig autózta velünk fél Európát. Imádta a gyerekeket.
Minden vízbe belement, de nem szeretett úszni. A tél és a hó nagy kedvence volt.





És az évek gyorsan teltek, szép lassan megöregedett. Egyre nehezebben ment, időnként sántikált picit. Aztán két és fél hete hirtelen nem tudott felállni... akkor legyintett meg igazán a búcsú szele.  De akkor még kapott fájdalom csillapítót és mint utólag kiderült két és fél hetet. Igaz, nem csak ő, hanem mi
Nagyon nehéz meghozni a döntést, de mára nem volt kérdés, hogy mit tegyünk....   Reggel megint csak segítséggel tudott felállni. Még ki akart menni sétálni délelőtt, de már alig tudott bejönni. Befeküdt a kosarába és elkezdett nyöszörögni.... Innentől felgyorsultak az események. Telefon az állatorvosnak, törölközőben kivittük az autóba, majd a rendelőbe.... és amilyen életében volt olyan békésen aludt el délután 1/2 2-kor.

Köszönjük neked az elmúlt éveket, hogy velünk voltál!